Millió pszichiáter és millió pszichológus kezein mentem már keresztül, jelentős javulás nélkül - ellenkezőleg - egyre kevésbé vagyok képes hinni az emberekben, a segítőkészségükben, az orvosokban, a szakemberekben. Úgy érzem, hogy a többséget csak az anyagiak érdeklik, és nem cél a gyógyítás, lényegében fejős tehénnek néznek, akiről már az utolsó utáni bőrt is lenyúzták.
Harminc éves anyuka vagyok, és kb. 8-9 éve szorongok, 5 éve pedig oly mértékben, hogy szükségessé vált, hogy pszichiáterhez, illetve pszichológushoz forduljak. Szorongásomhoz köze lehet több családtagom súlyos betegségének. Tüneteim abban nyilvánultak meg, hogy ha valakit a szeretteim közül nem tudtam telefonon utolérni, kétségbe estem, de oly mértékben, hogy gyakran még a munkahelyemről is el kellett jönnöm. Próbáltak gyógyszerrel kezelni (Rivotril, Xanax, Paroxat, Cipralex) (pszichiáter csak felírta a gyógyszert, és többé nem volt kíváncsi arra, hogy hogyan vagyok, azt mondta, akkor jöjjek vissza, ha elfogyott). A pszichológusok pedig a legtöbbször kedélyesen elbeszélgettek velem, de gyakorlatilag nem tudtak adni használható tanácsot. Egy idő után elegem lett ebből a mókuskerékből, és egyik napról a másikra abbahagytam a gyógyszerek szedését. Kínok kínját álltam ki a mellékhatások miatt, de túl lettem rajta, és sikerült önerőből gatyába ráznom magam, és "felszabadítani" a szeretteimet az állandó telefonos zaklatás alól. Minden szép és jó volt 2007-ig.
2007-ben férjhez mentem, és az esküvőn vettük észre, hogy stressz helyzetben (fotózkodás) eltorzul a mosolyom. Amikor nem kellett középpontban lennem, ismét visszatért a régi mosolyom. Ettől fogva minden stresszhelyzetbn megmerevedett az arcom. Pár hónap alatt ezen is sikerült úrrá lennem, próbáltam lazítani, nem figyelni tudatosam a mimikámat. 2008-ban állapotos lettem kislányommal, és ekkor kezdődött az a rémálmom, amiben azóta is élek:
Az állapotosságom elejétől fogva rettegtem, hogy elvetélek (ok nélkül, nem volt még vetélésem). Egy szép agusztusi napon egyszer csak képtelen voltam kimondani bizonyos betűket: sz,c,z. Úgy beszéltem, mint akinek agyvérzése van. Ez a tünet aztán néhány perc leforgása után elmúlt. Másnap szintén, szinte percre pontosan ugyanabban az időpontban "jelentkezett". Kétségbeesetten rohantunk a neurológiára, ahol közölték velem, hogy beutaló nélkül nem néznek meg. Zokogtam, és könyörögtem a fiatal orvosnak, hogy kismama vagyok, teljesen kétségbe vagyok esve, ne küldjön el, vizsgáljon meg. Ő csak a fejét rázta, hogy ő csak akkor vizsgálhat meg, ha mentő hoz be, vagy beutaló ellenében. Begurultam, azt mondtam addig nem mozdulok innen, amíg meg nem néz, ha kell itt alszok a folyosón. Végül megvizsgált, és azt mondta, hogy a probléma semmi esetre sem lehet neurológiai. Teljesen kizárni ugyan nem tudta, ugyanis MRI és CT az állapotosságom miatt szóba sem jöhetett, ezért úgy fogalmazott, hogy "több, mint valószínű". Kérdezte, hogy nem vagyok-e túlságosan ideges típus, mire én elárultam, hogy kezeltek már e végett. "No akkor biztos, hogy pszichés, vegyen egy kád meleg fürdőt és relaxáljon" - tanácsolta. Másnap már előre rettegtem, mikor jön elő ismét a tünet, hát meg is látogatott, egész délután tartott. Még a nőgyógyászomat is felkerestem, aki akupunktúrával foglalkozik. Kaptam egy tűt a fülembe és próbált megnyugtatni. Egy hétig tartott ez az állapot: hol előjött, hol elmúlt a "pöszeség", ahogy én neveztem, aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt. Egy napjára rá (épp egy tömött autóbuszon ültem) úgy éreztem, hogy menten megfulladok. Arról már olvastam korábban, hogy létezik a pániknak olyan tünete, hogy az ember úgy érzi, gombóc van a torkán, és menten megfullad, ezért kétségbe ugyan nem estem, de másnap felkerestem a háziorvosomat. Ő soron kívül beszerzett egy pszichiáterhez, aki együtt dolgözott egy pszichológussal. A pszichiáter 5 perc alatt megvizsgált, majd Rivotrilt írt. Azt mondta, napi egyet szedhetek belőle, amikor rosszul vagyok. Én megjegyeztem, hogy úgy tudom, hogy egyrészt ezeket a szereket folyamatosan kell szedni, nem pedig alkalmanként, másrészt nekem nem klasszikus pánik rohamom van, tehát nem hírtelen tör rám, hanem folyamatosan fennáll (folyamatosan rosszul vagyok(, mellesleg pedig állapotos vagyok, amit már említettem. Abban maradtunk, hogy amikor már nagyon nem bírom, akkor szedem be. Amint kiléptem az ajtón, eldobtam a receptet. Eszem ágában sem volt mérgezni a gyerekemet, és magamat. Érdekes módon a pszichológus, akivel együtt dolgozott, a doktornővel ellentétben szigorúan gyógyszer ellenes volt. Ő örült annak, hogy likvidáltam a Rivotrilt. Megtanította az autogén tréninget, ami egy ideig valóban hatásosnak bizonyult. Amikor éreztem a fulladást, gyorsan nekiláttam a tréningnek, és ha az sem segített, valami fizikai aktivitás után néztem, ami nagyon gyorsan helyre tett. Szépen a fulladástól is megszabadultam. Úgy nézett ki, hogy a végén még normális kismama leszek, ám egyik pillanatról a másikra iszonyatos kétoldali fülzúgásom lett. Három nap alatt pár órát bírtam aludni, annyira zavart, közben pedig iszonyatos fejfájás gyögyört. Szinte örjöngtem a rosszulléttől,és borzasztóan aggódtam a kisbabámért, hogy ő ezt miképpen vészeli át a pocakomban. A pszichológus tanácstalan volt, azt mondta, próbáljak meg nem odafigyelni rá. "Ez CSAK egy zúgás". "köszönöm szépen!" - gondoltam: a számomra ez azért nem csak egy fülzúgás. Megkérdeztem a pszichológust, hogy szerinte mi bajom lehet. Azt válaszolta, hogy átmeneti hipochondria (féltem, hogy valamilyen súlyos betegségem van), aztán pánikra gyanakodott. Végül én is kutakodtam, és rákérdeztem, hogy nem lehetséges, hogy szomatizációs zavarom van. Ő rábólintott.
A terhességem utolsó trimesztere a fülzúgás meg/nem léte között zajlott, de már megtanultam ekkorra elviselni. Egy fülész azt mondta, biztos a terhességi hormonok miatt van. Emlékszem, még a szülőágyon is azt figyeltem, hogy múlik-e már. Márciusban szültem, már a szülés utáni napokban feltűnt, hogy olyan erőtlen a kezem, hogy a kanalat alig bírom a számba tenni vele. Betudtam a szülés utáni gyengeségnek, és a kialvatlanságnak. Legközelebb április végén jelentkezett ugyanez a tünet, olyan formában, hogy nem tudtam a magasban megtartani a kezem, amikor hajat mostam, és ismét az evéssel akadtak gondjaim. Kétségbe estem, felhívtam a háziorvost, aki megnyugtatott, hogy ez még mindig a gyengeségtől lehet, szedjek vitamint. Ezt követően néhány hónapos tünetmentes boldogság következett, majd augusztusban ismét felütötte a fejét. Észrevettem, hogy nehezemre esik lépcsőzni, és keresztbe tenni a lábam - rögtön megrettentem attól, hogy csak nem izomsorvadásom van (nagyon "okosan" elkezdtem kutatni a tünetek után az Interneten... :()? Beszéltem erről a pszichológusommal, akihez egy ideje már ismét visszatéertem, ezúttal mint fizetős magánbeteg. "ez csak egy újabb tünet". Az újabb tünet viszont minden eddiginél makacsabbnak tűnt. Olykor ülő helyzetben még felemelni sem tudtam a lábam, nemhogy keresztbe tenni. A férjem azzal bíztatott, hogy kicsit sportoljak, hátha az jót tesz az izmaimnak, és enyhül a bennem lévő félelem. Valóban igaza lett, az úszástól jobban lettem, ám ekkor a kezemen kezdtem el érezni, hogy estére, amikor fürdetés után öltöztetem a gyerekemet, lebénul, nem úgy mozog, ahogy kell. Minél idegesebb lettem, annál jobban lebénult. A lábam lassan rendbe jött, ezzel fordított arányban a kezem állapota romlani kezdett. Egyik szeptemberi reggel arra lettem figyelmes, hogy nem tudom felemelni a gyerekemet. Úgy éreztem, mintha legalább 40 kilós lenne az alig 6 hónapos kislányom. Azóta (lassan 2 hónapja) segítséget kell kérnem a családtagjaimtól az ellátásához. Férjem külföldön dolgozik, így 76 éves nagyanyám lényegében a bal és a jobb kezem.
Jártam már neurológusnál, volt EMG vizsgálat, vérvizsgálat (CK-t is néztek), reumatológusnál (röntgen), és minden leletem negatív. Holnap kézsebészhez megyek. Ha ott is negatív eredményt kapok, akkor tényleg nem tudom hogyan tovább.
A helyzetemeg egyre elkeserítőbbnek és tragikusnak érzem. Lélektépő az a tény, hogy nem tudom felemelni a saját gyerekemet, és a kezeim állapota napról napra rosszabb. Van, amikor egy pohár vizet nem tudok a számhoz emelni, mert nem bírom el a poharat. Anno profi módon gépeltem, bíróságon jegyzőkönyveztem, és most 2 ujjal pötyögök. Csak pihentetésre javul valamelyes az állapotuk. Ismét visszatért az esküvőn tapasztalt torz mosolyom, az arcom szinte ledermed evés közben, van, amikor a falatot alig bírom lenyelni. Ha ideges vagyok, elgyengül a hangom, nem tudom formálni a szavakat. Aludni csak nehezen tudok. A tünetek jelentkezése óta háromszor is elestem az utcán, mert úgy éreztem, hogy nem bírnak el a lábaim. A legutóbb az egyik szomszéd segített fel, mert képtelen voltam felállni, a következő pillanatban pedig megállás nélkül felgyalogoltam a IV. emeletre, mintha semmi sem történt volna.
A pszichológusom csak hümmög, azt mondta, ilyen esete még nem volt, aki így váltogatja a legkülönfélébb tüneteket. Egy összezörrenés után (mivel elfoglaltságom végett nem tudtam elmeni hozzá, és nem voltam hajlandó neki kifizetni az óradíjját) ott hagytam őt is. Felkerestem egy pszichiátert, aki a második találkozás után pszichopatának nyilvánította az édesanyámat, és óvva intett attól, hogy tartsam vele a kapcsolatot, sőt, még a gyerekemet is el kéne tiltanom tőle. Én csak néztem, és nem akartam elhinni, hogy egy magát profinak valló szak(?)ember száján ilyen kijöhet két alkalom után, s közben arcátlanul és aránytalanul sok pénzt kér el a szak(?)értelméért.
Szóval itt tartok most. Ismét egyedül, pszichológus és pszichiáter nélkül. Várom a neurológus és a kézsebész vizsgálatának az eredményét.