Egy újabb nap végéhez értünk. A nap eseménye - azon kívül, hogy végre több időt tudtam eltölteni Kicsicsőrrel (kislányom), úgy, hogy legalább pár percre sikerült megfeledkeznem a "drága" tünetekről - hogy meglátogattam a legújabb pszichiátert, akit a neurológus doki ajánlott. Ő a Hatezres. No, nem a sorban, abban már legalább az egymilliomodik, hanem pénzügyileg. Pont azon gondolkodtam magamban, miközben nyakik az avarban hazafelé caplattam, hogy kb. hány pszichológus és pszichiáter kezén mentem keresztül, és kb. mennyivel húzhattak le eddig. Megvallom őszíntén fogalmam sincs. Valamelyiknek már a nevére sem emlékszem, csak a helyre, ahol rendelt. Az utóbbi egy évben egy pszichológus, és kettő pszichiáter elfogyasztása a "termés". Volt az ötezres pszichológus, aki kb. egy éves ismeretség után zokon vette, hogy az utóbbi két alkalommal az utolsó pillanatban mondtam le a foglalkozást a kislányom miatt, és finoman megjegyezte, hogy ilyen esetekben ki szokták fizetni az órát, annak ellenére, hogy nem jelenik meg a beteg. Néztem egy nagyot. Vajon ő visszafizeti a tízezereket, ha kudarcot vall a terápiája? Másnap a Nyolcezerötszázasnál volt jelenésem, aki két alkalom után, pszichopatának nyilvánította az anyámat, akit nem is ismer, és melegen ajánlotta, hogy ha lehet szakítsam meg vele a kapcsolatot, és még a lányomat is tiltsam el tőle... jobbnak láttam sebtében távozni. Szerintem inkább neki lenne szüksége gyógykezelésre. Valahogy úgy éreztem magam, mint Fridrich Dürrenmatt, A Fizikusok című regényében: ki is a bolond valójában?

A Hatezres szimpatikus, amolyan szőrös medve típus. Abszolút érzelem mentes (ELŐNY!!!):  a Nyolcezer-ötszázas olyan szímpadias volt, hogy hányni tudtam volna tőle. Állandóan kezet fogott velem, ha valami pozitívumról számoltam be. A legszívesebben letéptem volna a kezét, és a seggébe dugtam volna! 

A Hatezresnél úgy záporoztak felém a kérdések, hogy csaknem odaszögezett velük a kanapéhoz. Ezt érthetjük szó szerint is, ugyanis ahogy felelevenedtek bennem a régi emlékek, még az arcom is bemerevedett (a szokásos kéz- és lábbénulást már nem is említem). Biztos úgy beszéltem ismét, mint egy agyvérzéses, arról nem is beszélve, hogy a századszorra elmesélt dolgokon még mindig zokogásban török ki. Örültem neki, hogy szembesített néhány dologgal. Egy-két tényezőt új megvilágításba helyezett. Tetszik a sítusa!

Hatezres szerint inább a férjem uram vonatkozásában kéne egy kicsit körülnéznünk, hátha mégsem olyan mézes minden, mint amilyennek tűnik. Mit mondjak... "Tudja Isten, hogy mi okból szeretem? de szeretem". Zsarnok típus. Ha rábolintok minden hülyeségére, béke van. Ha nem, akkor veszekedés. Ha nyugodtan próbálom tisztázni a félreértéseket, akkor nagyképű vagyok, és fellengzős a modorom - állítólag... - ha dühöngve, akkor szinte véget nem értő háborúskodás kezdődik közöttünk, ezért inkább tartson nagyképűnek. Bár, azért nem mindig bírom megállni... Négy dolgot soha nem fogok neki megbocsátani, még a halálos ágyamon sem! Sorban az első: amikor ott hagytam miatta az exemet, és "dúlt" közöttünk a szerelem (már együtt laktunk), elment volna az amerikai bácsikájával Máltára pihizni. Valahogy nem ezt várná az ember egy "dúl a lamúr" kapcsolat elején. Második: nem állt ki mellettem egy olyan emberrel szemben, aki kétszeresen is megalázott, mert a munkája révén pénzt remélt tőle. Három: hazudott - szintén ezzel az előbbi emberrel kapcsolatban, és ami tovább ront a helyzetén, hogy ő hozta szóba a dolgot, és úgy hazudott. Négy: meglökdösött: egyszer, amikor várandós voltam, egyszer pedig egy veszekedés alkalmával. Ezen kívül érdek ember, és kifelé bűbáj - kár, hogy nem látják sokan az igazi arcát. Igen, sokszor utálom. Mivel értelmesen elbeszélgetni nem lehet vele, gondoltam, hogy egyszer megírom mindezt levélben, akkor legalább nem tudja velem űzni a kedvenc szórakozását: veszekedés közben, ha valamire már nem tud mit mondani, a mondataim minden egyes szavába beleköt. Ízekre szedi, és ezzel szekíroz. A legutóbbi alkalommal megmondtam neki, hogy nekem még senkivel sem volt olyan gondom, hogy nem értették volna meg azt, amit mondani akarok, ő az első, akinek "beszédértési probémái" vannak. Ajánlottam neki, hogy - lévén határon túli - szíveskedjen először talán megtanulni magyarul. Ezzel aztán jól telibe találtam, és hogy őszínte legyek, böszme beszólás volt, de totál kielégültem.

A múltkor összeröffentünk egy kicsit a barátnőimmel, és jót dumcsiztunk. Tekintettel arra, hogy amikor a férjemre terelődött a szó, ismét elment a hangom (tünet), megjegyezte az egyik, hogy szomorú, hogy mi lett belőlem 5 év alatt... Hogy őszinte legyek, azt sem tudom már, hogy ki voltam. Egyáltalán léteztem-e vala. Volt-e valaha is önálló elképzelésem, saját döntésem, saját ízlésem, stílusom, vagy csak egy üres vászon voltam egy állványon, amire minden ember felkent egy kis színt, akivel valaha is kapcsolatban álltam. Egyáltalán ki vagyok én? Pont ma gondolkodtam ezen, és arra a következtetésre jutottam, hogy :

Én nem vagyok: én majd leszek!!!

Mégis csak van haszna annak, hogy bolond lettem...