A mai napot hosszú, hosszú idő után végre kettesben a férjemmel töltöttem. Kicsicsőrt egy kis lelkiismeret furdalással ugyan, de ott hagytam anyuéknál (ők repdestek a boldogságtól), mi pedig elmentünk feltérképezni leendő lakóhelyünk környékét, a sógoroknál. 

Bő egy hónap, és a határon túl leszünk. Egy hónap... ennyi idő áll rendelkezésemre, hogy rendbe jöjjek. A közelgő időpont frusztrál. Örülök, félek, s várom. Frusztrál, hogy meghatározott időn bellül fel kell épülnöm annyira, hogy Kicsicsőrt újra egyedül is el tudjam látni. Örülök, hogy itt hagyhatom ezt a gyűlölt-szeretett hazát, hogy élhessek, hogy újra együtt lehessen a család, ahogy mindig is lennie kellett volna. Félek, hogy nem leszek jobban, és nem tudunk kiköltözni. És várom, tele van reménnyel a szívem. Úgy üldözik egymást a fejemben a gondolatok, hogy csaknem szétrobbantják a koponyámat.És hosszú ideje így van ez. Hiányzik az itt és most megélésének a képessége. Valahogy nem akaródzik a lelkemnek és a testemnek időpontot egyeztetni ahhoz, hogy leülhessenek egy kerekasztal megbeszélésre.

Gyönyörűen sütött a nap, a fák ezernyi színben pompáztak. A levegőt az az édes-kesernyés füstillat uralta, amit csak és kizárólag októberben lehet érezni. Mi sétáltunk a patak partján, mint a régi szép időkben, foguk egymás kezét, ám valahogy az októberi napsugarak nem tudtak beférkőzni a lelkembe. Újtukat állta az örökös félelem, és aggódás, ami az urammá vált egy idő óta. Ha járok, az utat lesem minduntalan, hogy fel ne bukjak valamiben. Ha lehajolok egy gesztenyéért, a karjaimat vizslatom, hogy nem gyengülnek-e el. Felcsüccsentem egy mérleghintára, és ahogy földet ért velem, ismét megfagyasztotta a testemet a félelem, hogy mindjárt lebénulok, és csak segítséggel tudok felállni.

Készítettünk egy csomó fényképet emlékül Csőrikének, hogy majd megmutassuk, milyen volt az a nap, amikor leendő hazájában felmértük a terepet, és klassz helyeket kerestünk neki. Még nem néztem ugyan vissza a fotókat, de fogadni mernék, hogy valamennyin sápadt vagyok, és kényszeredett. Pedig Isten látja lelkemet, úgy szeretnék egy jó nagyot nevetni, vagy mosolyogni. Csak valahogy nem megy... Megörjít, hogy az agyam ráállt erre az állandó önkontrollra.  Minden, régen automatikusan végzett dologot (járás, felállás, evés, ivás, emelés) felül akar vizsgálni. Hihetetlen, hogy mindezt én csinálom, hogy mindezt az agyam teszi velem. Még mindig nem hiszem el. :(

Olyan jó volt régen. Vakmerő ugyan soha nem voltam (férjemmel ellentétben), de egy kis noszogatásra, a segítségével, bármilyen kihívásnak nekivágtam. Barlangásztunk, a Bakonyban, meredek hegyoldalt másztunk, sebes patak felett egyensúlyoztunk kis szikla darabokon, és egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy bajom eshet. És most... a negyedikről nem merek kapaszkodás nélkül legyalogolni. Imádtam álmodozni, hosszú, hosszú órákat sétálni, nézelődni. Gyakran ültem le egy-egy padra, és figyeltem az előttem elhaladó embereket. Próbáltam kitalálni, hogy ki lehet, mi lehet, hová siethet, szeretheti-e a lekváros kenyeret, meg mittomén... Most megy úgy mászkálok, mint egy élő halott. Nem érdekelnek már a szép ruhák. Van 1-2 darabom, amibe a szülés után kissé megváltozott hab testemet bele tudom préselni a le-lebénuló kezeimmel, és várom a nap végét, hogy álomra hajthassam a fejem. Az éjszakát szeretem. Behúnyom a szemem, és érzem, ahogy szépen, lassan magával ragad a lágy sötétség. Ellazulok, és nem érdekel, hogy fel tudom-e emelni egy perc, öt perc, vagy egy óra múlva a karomat. Szóval próbálok meglépni az élet elől.

Egyszer, régen, még gyerekkoromban volt egy álmom. Egy ködös temetőben egy fa kereszt előtt álltam. Elkezdtem ásni. A föld nedves volt, az eső alaposan eláztatta. Én csak ástam, és ástam szorgalmasan, amíg valamibe bele nem ütközött az ásó. Lemásztam a gödörbe, és a kezemmel próbáltam arrébb söpörni a földet. Aztán szépen, lassan felbukkant egy fa koporsó, rajta a nevemmel...

Ki kéne szabadítanom magamt, csak nem tudom, hogy hol kéne nekifognom az ásásnak. Keresem a megfelelő helyet.

Ma a patak partján észrevettem egy szál pipacsot. Lehet, hogy ez egy jel volt.